Lázadók voltunk, mert akkoriban oktatóink határozott óva intése ellenére nem féltünk a hasonló megmozdulásoktól. De volt a főiskolán egy tanszékvezetőnk, Dr. Jancsók Ferenc, ki másképp látta, s csak annyit mondott: "látom több kárt okozok, ha visszatartom önöket - menjenek, és jöjjenek épségben", s kezünkbe nyomta egy kinti tanár barátjának nevét, telefonszámát - keressük, őt ha baj lenne.

​

Így indultunk útnak az 1987. október 5-én délután az Arad-i Vértanúk emlékének koszorúzására.

 

A határ
Tudtuk, hogy a határon a románok 6-án reggel majd különböző módon fenntartanak bennünket, hogy lekéssük a megemlékezést, ezért oda időben, már előtte kora este érkeztünk. Információnk jó volt. A románok oly aktívak voltak, hogy a határon egy lélek nem volt, a sorompó viszont utunkat állta. Láttuk, hogy bent az őrépületben voltak, de hiába kopogtunk, lapítottak. Más lehetőség nem volt, türelemmel várakoztunk. Teltek az órák, ránk sötétedett, s végül hogy másnap pihentek legyünk a két Ladában úgy ahogy, de elfeküdtünk. Úgy éjfél tájt arra riadtunk, hogy gumibotokkal ütik az autók üvegjeit - mit képzelünk, hogy itt aludni merünk?
Elkezdődött - utólag gondolom már így - két felcukkolt nép polgárainak 'határmenti ütközete'.
Mi, a 'lázadó' diákok, s ők, az egyenruhások között. A helyzeti előny, hazai pálya adott volt számukra - mi próbáltunk is együttműködni, mi mást is tehettünk volna. Következett az autók teljes kirámolása, cuccaink szétdobálása, üvöltözés, sorba állítás....
Mikor megtaláltak több rolni magyar nemzeti színű szalagot, azokat azonnal végleg elkobozták, és majdnem erre a sorsra jutottak a fényképezőgépeink is. Azt már látványosan nem hagytuk, s míg folyt a nem veszélytelen ellenállás, közben többen zsebre dugtunk pár - addig még meg nem talált - kisebb tekercs nemzeti szalagot. Egyikünknél ezt észrevették, ekkor már sorba kellett állni, s válaszul jött a motozás. De az már külön-külön egy fülkébe kisérve - ekkor már kevésbé sem tűnt oly könnyű kalandnak. Nem tudom, honnan volt lélekjelenlétem, de mikor egyik zsebemet ki kellett fordítanom, közben a benne lapuló tekercset jól összeszorítva a kezemet felemeltem, majd mikor a másik zsebem jött, akkor ugyan azzal a mozdulattal a mentett szalagot a már vizsgált zsebbe is raktam. Nem is kell mondanom, hogy mennyire izgultam, pláne, ahogyan előtte a többiekkel a zsebben talált szalagok miatt hogy viselkedtek.
De nem csak mi voltunk idegesek, hanem a román határőrök is, mert a nagy káoszban, amit a sok cuccunkkal aktívan mi is fokoztunk - egy fényképezőgép sikeresen nálunk maradt. A többit zsákokba tették, leplombálták, majd a határőr épületbe vitték. Amikor már azt hittük, hogy arra 'játszanak' tudatosan, hogy lekéssük a megemlékezést, egyszer csak úgy hajnaltájt útnak indulhattunk.

​

Arad
Már a határtól vezető úton is érezhető volt a szegényebb világ, de a városban ez az érzés fokozódott.
Még az ünnepség előtt az egyik utcában félreálltunk, elővettük szendvicseinket és neki láttunk a reggelinek... ekkor lépett hozzánk egy jól szituált kisfiú és hosszan nézte a kezemben lévő zacskós kakaót. Egyszer csak rákérdezett, hogy mi is az. Mondtam, s elkerekedett a szeme - ő még ilyet bizony nem látott. Már nem is voltam éhes, így jól sem esett volna- odaadtam a kakaót. Aztán a többiek is, akinél volt. Jöttek többen elég hamar, hiányzott nekik a 'hazai' magyar szó! Végül így együtt mentünk az emlékhelyre - körbe fogtak, kísértek minket. Az érzés a mai napig velem él.

​

Vértanúk emlékhelye
Talán pár utcát sétáltunk, az úton balra tőlünk a Maros folyó védműve volt, e mögött egyenruhások épp gyakorlatoztak. Úgy egy század lehetett. Hallani lehetett a román vezényszavakat, mire az egyenruhások szuronyt! szegezz, majd célra tarts állásba álltak többször is. Már látni lehetett a megemlékezésre gyűlt tömeget - de a védmű miatt ők nem láthatták a szuronyosokat, kik kezében minden célra tartsnál a puskák csövei újra és újra pontosan a tömeg felé néztek. Köztük mentünk el - nehéz szavakat találni rá.
Az emlékmű gondozatlan területen állt, ami azért szúrt szemet, mert a közvetlen szomszédságban egy különösen jól ápolt focipálya volt. A kontraszt megalázó érzést keltett. Benne volt, amit a politika megtehetett.
A megemlékezés a tömeg részéről csendben zajlott, valami román vezető tartott beszédet, és volt Magyarországról is valaki - teljesen hidegen hagyott bennünket, az emberekkel foglalkoztunk.
Kérdezgették, honnan jöttünk, kik vagyunk. Közben hosszú fekete bőrkabátosok próbáltak vegyülni a tömegben. Volt amelyik messzebb állt, jegyzetelt, fotózott. Ekkor elővettük a még a határon sikerrel át mentett fényképezőgépet. Tán egy Zenit volt. Végezte dolgát - a magyarok rögtön körbe álltak bennünket, tudták, ebből nagy baj lehet.
Majd itt történt az, ami már 32 éve kísért!
Végig a zsebemben lapult egy tekercs magyar nemzeti színű szalag.
Elővettem.
A tömeg összezárt, előkerült egy-két bicska, és óvatosan vágni kezdték. Mi fogtuk, ők vágták, és nyúltak csak nyúltak a kezek a pár centis darabokért. Most hogy írom, könnyes lett a szemem sarka.
Mit tehet egy nép a másikkal - mit a politika? Mitől vagyunk ma különbebbek, amikor itthon a kokárda már nem is mindenkié? Remélem elmondhatjuk, azóta magyar-román valamelyest tán megbékélt. A magyar-magyar sose?
Amikor már fogyott a tömeg mi is tisztelegtünk az emlékhely előtt, s még a 'lázadó' diák a csendes, de forrongó hangulat hevületében az emlékmű csúcsa tövébe fellépve a vagy kettő méteres román nemzeti színű szalagot letéptem.
Elhozni nem mertem, a koszorúk alá gyűrtem. Tán elégtétel volt vagy sem, de megtettem.

A hangulatot fokozódott, mikor egyikünk zsebéből előkerült egy kb. méteres nemzeti szalag, mit gondolkodás nélkül az én Ladám hűtőmaszkjára feszítettünk. Így autóztunk a nap második felében Aradon.

​

Hazafelé
Élményekkel teli vágtunk a határnak, ahol úgy tűnt hazafelé a románok nem veszik zokon, ha elhagyjuk földjüket/ földünket...
Elkobzott fényképezőgépeinkért cserébe átadtuk a letéti papírokat, majd a határőr csendőr kezünkbe vágta a plombált zsákokat, nyissuk ki, ha kell... Ekkor vette észre az autóm elején a piros-fehér-zöld szalagot. Bizton felismerte jelentőségét - üvöltve tépte le, majd egy hirtelen mozdulattal felrúgta a sorompót, s mutatta - merre az utunk.
Végül a plombák közül - miket módszeresen begyűjtöttek - az egyik végül ereklyeként a kezembe maradt...
Azóta őrzöm - itt lóg a polcomon mögöttem, a történet zárásául le is fotóztam Önöknek.

​